Sokszor, sok helyen elmondták már: a világ legsikeresebb, legtöbb nemzet asztalára adaptált konyha az olaszoké. Van egyáltalán sarka ennek a földgolyónak, ahol ne lehetne pizzát kapni? Ahol ne vehetnénk spagettit? Van ember, akinek ne ragyogna fel a tekintete, ha azt hallja: tiramisu…? Ráadásul ez a csak a jéghegy csúcsa! Ahogyan a nagy kiterjedésű országok gasztronómiája általában, az olasz csizma is számtalan árnyalatot, változatot, megannyi remek ételt tartogat a fentieken kívül is. A rizottó például eredetileg az észak-olasz tartományok jellemző első fogása, és csak a II. világháború után terjedt el az egész félszigeten, hogy mára a világ minden táján kedvelt étel lehessen.

A rizottó éppen olyan jól hajlítható és változtatható étel, mint az összes többi olasz fogás. Ismert az alap, amit aztán mindenki a saját ízlésére formálhat. Mert mi kell például az autentikus olasz rizottóhoz? Csak néhány kiváló minőségű, mindig kéznél lévő alapanyag: rizs, alaplé, vaj, olívaolaj, hagyma és fehérbor, no meg a parmezán. Ennyi. A rizottókészítés sosem sietős, hanem lépésről lépésre építkezős folyamat, ahol a türelmes szakács jutalma a gazdag, krémes, kásaszerű, örvénylő avagy hullámokat vető (all’ onda) ínyencség a tányéron. Az olaszok az alap-rizottót legfeljebb egy ízzel vagy hozzávalóval egészítik ki. Ők így szeretik. Annyira, hogy még mondásuk is van, mely szerint: „még a római Colosseum építéséhez is rizottót használtak kötőanyagnak”…

És ezt az ételt mi, magyarok is megszerettük! A kásaállagot talán kevesebbszer kérjük számon rajta, mint az olaszok, és érezhetjük úgy, hogy magyar ízlelőbimbóinknak az egyetlen plusz alkotóelem kevés… Legyen tehát kicsit pörgősebb a rizs, több a belevaló! Például úgy, ahogyan az Interfood készíti: élvezzük brokkolival és sonkadarabokkal! Ebben a kombinációban az étel egyszerre válik széppé – a színek játékának eredményeképp, és egyszerre biztosítja az élményt, hogy haraptunk húst is, zöldséget is, ettünk szénhidrátot is. Az így készített rizottó azért is hálás falat, mert a szállításra is alkalmas, jól tűri a melegítést, ellentétben ősatyjával, amelyet a tűzhelyről azonnal az asztalra illik tenni, hogy a benne lévő rizsszemek ne szívhassák magukba az összes folyadékot.

Persze sokan fanyaloghatnak, hogy ez így már nem is rizottó… De miért tennénk, ha tudjuk, hogy eredetileg az észak-olasz tartományok lakói is azt mondták, akkor rizottó a rizottó, ha megáll benne a kanál, ha pedig nem, akkor a szemétbe vele! Ma pedig azt várják, hogy ha megbillentjük a tányért, akkor hullámok szülessenek a rizsben… Változik hát ott is az étel, alakulnak a szokások. Mi, magyarok kicsit másképp szeretjük, de mindenképpen köszönjük az ötletet!